Felső-krisztinavárosi templom
A felső-krisztinavárosi templomban 1942-ben volt első áldozásom. Fehér bocskaiban, sapkánkon fehér toll, fehér kesztyű, a lányokon fehér tüll menyasszonyi ruha, fehér fátyol, koszorú. Akkor már épült – ha jól emlékszem – az új templom. Aztán elért bennünket is a háború, az ostrom. Halottak, romok, oroszok, éhezés. A háború után, az éledezés éveiben az egyházközség az elhagyottak, özvegyek megsegítésére megszervezett bennünket, tíz-tizenegy éves gyerekeket, látogatni, élelmiszer- és ruhacsomagokat kihordani. Hermann tisztelendő úr – aki ezt meg- előzően árván maradt zsidó gyerekek mentését szervezte – egy aranyozott karddal az oltár lépcsőjén lovaggá ütött néhányunkat, Rohny Kamillt, engem és másokat, a mai napig nem tudom, mely lovagrend tagja vagyok azóta is.
A templom hátsó frontján, a nagy- teremben, a háború után filmvetítések, cserkészgyűlések. Itt láttam a gróf Monte Christót, a filmen a rossz kópia miatt végig esett az eső. Ebben a templomban lestem meg szüleimet, miután anyám reverzálist adott, s végre katolikus zalai apám és kálomista alföldi anyám Isten előtt hűséget esküdtek egymásnak. Igen, ez a munka más, mint az összes többi, amit 1959 óta végeztem. A gyermekkor nyugtalan és tragikus, mégis fénnyeláradó, félbehagyott, majd meggyalázott helyén kell egy valaha elkezdett templomot befejezni. Tanúja vagyok a felső-krisztinavárosi templom hatvan évének, küzdelmeinek, megaláztatásainak és méltóságának. Ebben a hatvan évben az üdv és kárhozat egyaránt benne van. És benne él– ebben a közösségben is – az eleven élet, a megváltott ember életereje, megújult életének csírája is, a dráma, amely az építészeti tér-idő valódi belső szerkezete.
A tervezett templom belső és külső tere, a templomtér belsejében épített hidak, az azokon vonuló szentek és kárhozatra ítéltek együtt a megváltás és ítélet világát jelentik a templomba érkezők számára. A hidak kereszteződésében a Krisztus arcát viselő Mihály arkangyaláll, a Sátánellensége, aki letaszította az ember útjából, a felemelkedés, a metamorfózis útjából a Kísértőt. Krisztusban vezet az út a Teremtőhöz. Ennek a folyamatnak a helye a tervezett épület.
Hogy meddig dolgozom még, nem tudom. Lehet, hogy ez a templom az utolsó. Nem kötöttem semmilyen kompromisszumot. Csak az adottságokat: az alaprajzot, a falak és pillérek adottságait kellett tudomásul vennem. Mivel szimmetrikus az alaprajz, ez nem volt ellenemre.
A templom kétharmadának lefelé megépülne az inverze is, ahogy a sejteknek is egybevágó, szimmetrikus, de nem azonos „alteregója" is van. Ahogy a fának is van koronája föl és le egyaránt.
Ahogy az Isten Fia is mielőtt az Atyához ment volna, mielőtt új testben feltámadt, pokolra szállt. A feltámadás, a megszabadulás, az új ég, új föld születésének drámája csak az e világ és a nem e világból való szeretetéből, egyesüléséből és újjászületéséből származhat.
Sok „atlantiszi" rajz és több próbálkozás után ez a templomterv összegzése többévi munkámnak.
Az épület alapját és alagsorát felhasználtam. A pillérek, falak hőszigetelt betonból készülnek és nyersen maradnak. A templomhajó és a tornyok ragasztott faszerkezettel készül. A héjazat természetes pala. A templomhajó padlója fényezett fekete gránit és üvegfödém. A mélytemplom keresztfala, ahol az altemplommal határos, belül tükörrel van borítva. A berendezést Mezei Gábor tervezze (fából, kőből és egyes helyeken aranyfüsttel borítva). Elektromos padlófűtés, természetes szellőzés, világítás fényvetőkkel.
A megszentelt növényvilág, és abból is kiemelten a fa, mindig arra ösztönzött, hogy „szavát" behozzam a „falak közé". A fa élettel teli statikája, helyhez kötött, de viharálló mozgékonysága, óvó, árnyékot adó ölelése és egyben az égre nyíló illatozó virágzása, „éneke" az én építészetemnek is tanácsadó tündére. Igen, tündére, mert hiányolom őket, akik elhagyták a földi tereket, és szeretném őket közelünkbe hozni. (Babits Mihály)
A templom tornyait ölelő „jegenyék" közül előre néző szemek a fába költözött lélek formái. Ezekből az ablakszemekből árad a harangszó. A tornyok kilengése a szélben a szerkezetek tűréshatáráig lehetséges, a csúcsnál körülbelül 1,5 méter. A szélben hajladozó jegenyékkel ölelt zengő szemû tornyok áldozatra szólítják fel az élő világot. Ezt célozta a siófoki templom, s a temesvári, sepsiszentgyörgyi tornyok is. A templomhajó domború gerince és bordái a mellkas belső, a tüdő és a szív, a „lélek"-zés helyét jelenítik meg, ahol megindul a lélek az áldozat- hozatal előtt.
Minden mű születésének sorrendje van. Először egy kép és vele az egész minden részletére kiterjedő hangulat jelenik meg. Csak ezután jön a szer- kezet vázlata, mindegy, hogy zenéről vagy építészetről beszélünk. A kép, a hangulat kidolgozása a legapróbb részletig belemerül az anyagba.
Egy mû távozása, pusztulása betartja keletkezésének sorrendjét – fordítva. Amikor anyaga megsemmisül, marad a kép, a hangulat. Hol van, hol a helyük ezeknek, és hozzáférhető-e? Ez szemléleti kérdés. Igaz-e, hogy minden keletkezés alfája az Ige? Ha ez nem tiszta, hanem vegyes, zavaros a válasz, nem érdemes folytatni a keresést, nincs értelme a megértést erőltetni. Dönteni kell. Végleg. Miért? Mert ha igaz, hogy az ige, az idea, annak képe az első, akkor Isten teremtette a világot, hat nap alatt, akkor nincs lineáris fejlődés, akkor ciklikus tér-idő van. Ha nem igaz, akkor marad az ide-oda téblábolás, akkor helyt adunk hamis mítoszoknak, akkor kancsal szemmel láthatjuk a világot, amelyet egy rossz isten rosszkor teremtett, akkor hamis ráismerésünk a gonoszságnak mint hiánynak isteni hármasságot tulajdoníthat.
Ennél jobb a riadt rácsodálkozás, jobb szem- benézni a fenségessel, és jobb tudomásul venni az elképzelhetetlen, elfogadhatatlan valóságot.
Jobb elfogadni, hogy valahonnan jöttünk és valahová el kell menni, hogy megszülettünk és meg kell halni, hogy nem kezdet a születés és nem vég a halál.Ez azonban nem lehet enyhítője, elmismásolója a tények drasztikus és elfogadhatatlan valóságának. Indokolt és szent az őrjöngő sírás, toporzékoló könyörgés az életért a halállal szemben és riasztó a fájdalom és a vér, amelyben megszületünk. Ebben a fájdalomban kell a megváltás gondolata.
(részletek a Kairosz Kiadó Miért hiszek? című sorozatában megjelent Szentek és kárhozottak című kötetből,
amely Kovács Zsolt Makovecz Imrével készített interjúit közli.)
A templomnak ezt a nevet adtam: Szentek és kárhozottak temploma. A háromhajós, eleven formákból álló épületen belül erkélyek, ferdén le- és felfelé futó hidak keresztezik egymást, amelyeken szobrok formájában süllyedő és emelkedő irányban bukott angyalok, szentek, emberek láthatók. A templom padlójának egy része üvegből készül. A szentélynél és a szentély előtti területen lefelé ugyanúgy megépül a templom, mind fölfelé. Mindennek a fordítottja is jelen van, és a gyújtópontban, a szentély fölé magasodó toronyban, valójában mérhetetlen magasságban, helyezkedik el a Megváltó. Átlátva, együtt élve és szenvedve mindazokkal, akiknek titokzatos helye ez a Föld, ahol élünk, ahová megtestesülünk.
Láthatjuk és tudhatjuk, hogy organizációnk – testünk, lelkünk és szellemünk – rendkívül magas szintű, alig ismert csoda. Ha lecsúszunk az ezeket fenntartó képességeinkről, akkor betegek leszünk. Mert lehetetlen, hogy ne a teremtési terv szerint éljük le az életet. Mégis, a világba beleteremtett Sátán, a Föld bitorló fejedelme mindent elkövet, hogy a teremtési tervet mélyebbre húzza, mint amit az egyensúly lent és fent megkövetel. Az elképzelés ezekkel az erkélyekkel és
konzolokkal, le- és felfutó hidakkal az, hogy olyan világ jöjjön létre a templom belsejében, amely hasonlít a világ drámájához, amelyben élünk. Amelyben én hatvankilenc évet leéltem.
Irtózatos dráma ez. Az emberi teremtmény egy lehetőség. Hiú ábránd, ha valaki mindenféle küzdelem nélkül az örök életben spekulál. Mert nem tudjuk, honnét jöttünk és nem tudjuk, hová megyünk. Egyáltalán jöttünk-e valahonnan és megyünk-e valahová? Érzékeli az ember, hogy a világ intelligens, hogy iszonyatosan magas szintű intelligenciája van. Ha csak megnézek egy rózsát: kész, vége – térdre, imához! Érthetetlen az a sorozatos metamorfózis, amelyen végigmegy, ahogyan az egyszerű magból a végén kikel egy dal, egy költemény. Ha ezt fokozom, és eljutok az emberig, akkor ez valami elképesztő színvonalú világ. És ha az egészet egyben próbálom meg elképzelni, az maga a Teremtő. A világban benne van a Teremtő. Nem máshol, nem valahol, nem külön kell elképzelni.
Az elkárhozottak azok, akik nem képesek felemelkedni egy bizonyos metamorfózis-szintre, és a saját personájukat nem képesek igazi teremtő énné alakítani. Ez nem bűn. Hanem egyszerűen csak nem sikerült. Ők a kárhozottak, ha Jézus feltámadása óta egyáltalán beszélhetünk erről. A kereszténység azonban utánuk nyúl. Ha az atyai pincípium itt megszületett fiúi formában, és ebben a világban létrehozta a megújulás új bázisát, akkor utánuk kell nyúlni.
A templomban Ég és Föld, megváltott és megváltatlan világ katartikus, apokaliptikus, ítélet alatt lévő kapcsolatáról van szó. Nem volna lehetséges mindezt egy négyszögletes templomban produkálni, hófehéren, hogy patyolattiszta legyen. Ez semmitmondó, minden belső tartalmat nélkülöző, hazug geometria. Nem igaz, hogy az ízlés helyettesítheti azt a katartikus mondanivalót, amelyet meg kell tudni fogalmazni a XX. század végén, a XXI. század elején.
Az angyalszárnyak a tornyokon nem csak az angyalokat jelentik. Az angyal együtt sír és nevet velünk. Össze van kötve a sorsa a miénkkel. Anélkül azonban, hogy a szabadság világában képes lenne közlekedni. De őrizője és fenntartója a lehetőségnek, hogy fel tudjunk emelkedni. Ő a kapu. A legelső, a kiskapu, amelyen keresztül tudunk menni. Nem szabad az angyalt tündérnek képzelni, kis szárnyakkal, lenge ruhában. Megjelenítésében a legnagyszerűbb művész a XX. században Rainer Maria Rilke volt, aki azt írta: „ha hirtelenül a szívére / venne is egy közülük: elenyésznék létem erősebb / léte tüzén." (Rónay György fordítása) Mert ez a találkozás egyszerűen szubsztanciálisan nem megy.
Gondoljunk a százhalombattai templomra, amelynek tornyán napkorong van és azt két szárny fogja közre, vagy a csíkszeredai templomra, ahol az opeiont fentről négy angyal őrzi. Ezek a szárnyak a történelemből öröklött rekvizitumok, az angyalokat nem a kereszténység fedezte fel, hanem a rómait megelőző kultúráktól kezdve találkozunk szárnyas lényekkel. Nem tudjuk, hogy az emberi ősemlékezet mit hordoz pontosan ezekben a szárnyakban és a szárnyas lényekben.
Forrás: Országépítő folyóirat, 2005/1 száma